Jelen

Most minden olyan tökéletes
ülök a Ház teraszán
napsugarak szárnyán libbenő szellő
Játszik nevetve a bokor oldalán
Talán most élek igazán

Innen jól látszik a Város.
Szótlanul néz, nem lélegzik
Sűrű lehelete kimúlt,
Fekszik, érzi, hogy mérgezik
Hallgatag, tán már nem létezik

Most egy hollóraj repül felém, tűnődök,
,,Jó ember volt, olyan vidám legény!”
Talán ezt mondják majd rólam, vagy, hogy:
,,Egyszer lett, aztán volt. Kimúlt szegény.”
Megőrülnék, ha nem volnál társam, Remény!

,,Nekem innen menedékem
Egyedül már csak te vagy hát
Jöj’ el édes segitségem
Te ölelj át menedékem!”

Hirtelen megfordult a szél.
Már nem fújdogált, bömbölt, tombolt
A felhők moraja zúgott felém,
Ha úgy tartotta egyet gondolt
csapott, ütött, kedvére rombolt

Én álltam s néztem ahogy a Természet
Felkel csöndben, pofon üti a Világot
Az Ember fél, retteg, menekülne
Hisz ilyet még nem látott:
Hatalom ami széttör minden földi korlátot!

,,A Halott is temetetlen!
Ily erővel ki tud bírni?
Egyedül már lehetetlen,
E Jelenből menekülni!”

A vihar elmúlt. Bús fellegek közül fönt
előbukkan egy-egy sugara a fénynek
Szép ez a pusztítás. Szép a kietlenség
Holt romokon visszhangzik tova a csönd
Béke van. Alszik még a Kegyetlenség

Valahol messze lelkek repülnek fönt
Nem néznek vissza, hazatérnek.

Ők is bizakodtak egykor
Ők is hittek a Reménynek

Most, hogy mindezt láttam,
Ólomként ülök a Ház teraszán
Napsugarak szárnyán libbenő Szellő
Játszik nevetve a bokor oldalán
Talán csak most félek igazán

Írta: Kovács Ábel

Illusztrálta: Sipos Szofi

Vélemény, hozzászólás?