Folyó

Nikotinhiányom van. Kimegyek, elszívok egy cigarettát. Lentről csak annyi látszik, hogy cigifüst száll az erkélyről. Ez egy posztmodern novella, azt hiszem. Belesüppedek a kanapéba, és olvasok. Hogy mit? Magam sem tudom. Épp most íródik. Ahogy a sötétség hömpölyög a kertek felett, betölt mindent. De az ember alkotásai elűzik. Pedig milyen szép, amikor elmerülsz a koromsötét tengerben, és csak lebegsz a semmiben. Csak lebegsz, és nem tudod, hol vagy. Nem is érdekes, hiszen ebben az ürességben tudod megtapasztalni magad igazán. De számunkra, emberek számára sokkal szebb, amikor egy cigaretta parázsló vége megvillan. Mert akkor valami halvány derengésben fogalmat kapunk arról, hogy mi van körülöttünk.

De valójában lényeges ez? Nem akkor tárulna fel minden, ha saját magunk is beleolvadnánk a sötétségbe és vele együtt hömpölyögnénk, amerre visz a meder? De még ha minden magunk által alkotott fényt el is oltunk, akkor is megvilágítja környezetünket az a mérhetetlenül sok csillag, amiket eddigi hosszú utazásunk során találtunk a földön, és szépen lassan elérhetetlen magasságba akasztottuk őket. Kiáltani lenne kedvem, hogy az összes csillagot lerázzam onnan egy hangorkánnal. De nem tudom, mit kiálthatnék, hogy elérhessem ezt. Inkább elnyomom a cigit, bemegyek. Lefekszem. Behunyom a szemem, és elfekszem a rémisztő sötétségben. Álmaimban hátha elérem azt, amire vágyom. Elvégre erre jók az álmok, nem?

Írta: Tótsa

Illusztrálta: Frech Anna

Vélemény, hozzászólás?